Ne félj a
tökéletességtől, úgysem éred el soha, mondta Salvador Dali.
A legtöbb ember, a
mindennapos élményéből kiindulva azzal a munkahipotézissel éli életét, hogy ő
tökéletes és soha nem hibázik. Pedig neki is ugyanannyira nehéz
elkezdeni a hétfői napot a reggeli kávé (stimuláló szer) nélkül
mint a többinek. Neki is úgy rémlik mintha a kulcscsomóját a
konyhaasztalon hagyta volna és szörnyülködve látja, hogy nincs
ott. És ilyenkor ugrik rögtön a logikus következtetésre, hogy
valaki biztos eltette, hacsak nem egyenesen ellopta az ő kulcsát.
Pedig tulajdonképpen ő maga tette valahova máshova, azon az egy
estén lefekvés előtt mint máskor, csak nem emlékszik rá mert a
befektetésre szánt pszichikai kapacitásának van egy határa amit
vagy tudatos vagy tudattalan döntés alapján ő épp úgy osztott
be, hogy erre az információra nem hagyott elegendő energiát,
tehát nem is volt megfelelően tárolva.
A Guinness rekordok
rajongói értik ezt. Ők tudják, hogy a tény, hogy valaki tud egy óra alatt 1868
fekvőtámaszt csinálni, egy kézzel mint Paddy Doyle, vagy 1 perc alatt 70 drb
fadarabot félbevágni mint Robert Ebner, vagy akár egy 263 km/h-s teniszlabda
szervát ütni mint Samuel Groth az „nem normális”.
Azt is tudják, hogy
ezekre nem bárki képes, és főleg hogy arra ők
személyesen, a következő 5 percben nem lennének képesek
ugyanerre a teljesítményre.
Hasonló a helyzet az
élsportolókkal. Sokan néznek sport közvetítést, mint pl. az
olimpia, ami a világ másik végén történik, tehát nem a
rendezvény szociális jellege a lényeg számukra. Ami fontos és
érdekesebb az ezeknek az embereknek a teljesítménye, ami átlag
feletti.
Ugyanez a helyzet az ún.
mentális, pszichikai dolgokkal is.
